A Szlovák - Magyar lakosságcsere.
Mezőberényben nagyon sok családot érintett a szlovák-magyar lakosságcsere.A város szinte minden lakosa hallott már erről az eseményről, azonban a részleteket kevesen ismerik. Családom apai ága is érintett volt ebben a dologban, és nagyon sok embert ismerek akik a ki-, vagy betelepítésnek részesei voltak.
Ezen rövid könyvrészlettel szeretnék emlékezni az eseményre..
Dr. Kugler József történész, mezőberényi lakos, tudományos munkájából idézek egy részletet, hogy akihez eddig nem jutott el az is megismerhesse. A mű teljes egészében itt olvasható, vagy pedig megvásárolható az antikváriumokban.
Aki még többet akar megtudni, annak ajánlom elolvasásra a következő könyvet: ANGYAL BÉLA: Gúta a lakosságcsere éveiben, 1945–1949. (1997 Dunaszerdahely) A könyv itt olvasható, vagy megvásárolható az antikváriumokban.
Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön
A csere tényleges lebonyolítása (l947 áprilisától l948 december végéig)
Háromnegyed éves kényszerű várakozás után 1947 március végére elhárultak az utolsó akadályok is a csere tényleges megkezdése elől. A csehszlovák kormány ugyanis február 25-én felfüggesztette a felvidéki magyarok november közepe óta tartó deportálását, amelynek során mintegy 40 ezer személyt szállítottak lényegében munkaszolgálatra a cseh-morva országrész egykor németek lakta vidékeire. Továbbá április 2-án közzétették a 26. véghatározatot, amely az egyezmény szellemének megfelelően szabályozta az ingóságok átvitelét, vagyis a tulajdonos szabadon rendelkezett mozdítható értékeivel. Eladhatta vagy pedig minden korlátozás nélkül új hazájába vihette azokat A Vegyesbizottság egyébként már korábban (1946 nyarán-őszén) elfogadta az áttelepülés lebonyolításával kapcsolatos véghatározatok többségét.
A magyar és a szlovák telepítési szervek, illetve a diplomaták 1947 márciusában a csere első részeként 3 ezer család (mintegy l2 ezer személy) kölcsönös átköltöztetéséről döntöttek. A tárgyaló felek között az áttelepítendő magyar családok vagyoni helyzete és foglalkozási szerkezete okozta a legtöbb nézeteltérést. A csehszlovák küldöttség (hosszas alkudozás után) ígéretet tett arra, hogy a Magyarországra érkező felvidéki családfőknek legfeljebb kétharmada lesz földműves foglalkozású, és a személyenként visszamaradó föld nem haladja meg a 2.37 kat. holdat. Nem lényegtelen mozzanata a lakosságcserének Jócsik Lajos kormánybiztos lemondása sem. Jócsik arra hivatkozott, hogy államtitkári megbízatására való tekintettel, időhiány miatt nem tudja megfelelően ellátni kormánybiztosi hivatalát. A háttérben azonban más okok húzódtak meg. A felvidéki magyarság sorsáért aggódó és kemény tárgyalófélnek bizonyuló egykori írót heves támadások érték csehszlovák részről. Jócsik Lajos viszont inkább a távozást választotta, hogy személye ne akadályozza a küszöbön álló magyar-szlovák megegyezést. A MÁK élére április 11-én Hajdú Istvánt nevezte ki a miniszterelnök.Az egyeztetések a csere lebonyolításáról azonban még az átköltözködések megkezdése után is folytatódtak. A tárgyalási eredményeket, pontosabban a magyar kifogásokat pedig az ún. pöstényi jegyzőkönyvben rögzítették.
Az l947. április 10-e és l948. december 21-e közötti időszakban mintegy 23 ezer szlovák (származású vagy nemzetiségű) magyar állampolgár hagyta el térségünket (13. táblázat). A helyükre érkező felvidéki magyarok száma azonban még a 9 ezret sem érte el (l4. táblázat).E két évben az országból (a csere keretében) távozók majdnem felének Békés vagy Csanád megyében volt a lakóhelye (l5. táblázat). A betelepülő magyaroknak pedig még az ötödét sem helyezték el a Délkelet-Alföldön (16-l7. táblázat).
A szlovák és a magyar telepítési szervek előzetes egyeztetés alapján (a korábban már ismertetett ikresítési névjegyzékek felhasználásával) indították meg a tényleges cserét. Magyarországon április 9-én a Tótkomlósi körzethez tartozó Pitvaroson és a Nyíregyházi körzetben (a várost övező bokortanyákon) kezdték meg ingóságaik vagonokba rakását a kitelepülni szándékozók. Ezzel egyidőben Szlovákiában a Galántai körzet áttelepítésre kijelölt családjai (Nagyfödémes, Nagymácséd), valamint Léva és környékének magyarjai is csomagoltak. Az első magyar illetve, szlovák telepeseket szállító szerelvény április 12-én lépte át az országhatárt. Május közepén a Szarvasi, május végén pedig a Békéscsabai körzet is bekapcsolódott a lakosságcserébe. A kondorosi szlovákokat a történelmi levegőjű Nagysallóra, a csabaiakat pedig Érsekújvárra és környékére (Andód) költöztették. A mezőberényi kitelepülőknek is közel fele még az első 3 ezer család között távozott a csallóközi Gútára. A MÁK a népességmozgás első heteiben szinte kizárólag csak a magyarországi németek korábbi ingatlanjait használta fel telepítési célokra (10. ábra).Mindössze Galánta vidékéről és Andódról irányítottak néhány szerelvényt Nyíregyházára.
Térségünkben ugyan már l946 nyarán l947 tavaszán is letelepedett néhány menekült család, felvidéki magyarok jelentősebb számban azonban csak május végén érkeztek.Az érsekújváriakat Tótkomlósra, a június elejétől folyamatosan érkező gútaikat pedig a további megüresedő telephelyekre (Pitvaros, Kondoros stb.) irányította a kormánybiztosság. Az ikresítési ívek alkalmazásából származó szervezési előnyöket elsősorban a szlovák fél hasznosította. A hazai hatóságok jobbára csak a kitelepítések előkészítésénél tudták alkalmazni az ingatlancsere-névjegyzéket. A Felvidékről egy-egy szerelvénnyel távozók (20-30 család, 80-l20 fő) ugyanis annyi házat, földet hagytak vissza, amennyi elegendő volt a Magyarországról érkező ikervonat utasainak megélhetésére. A hazai (délkelet-alföldi) szlovák falvakban ugyanakkor többnyire csak 3-4 kitelepülő szerelvény után tudtak egy betelepülőt fogadni. Vagyis 20-30 felvidéki család megfelelő (minimális) életkörülményeinek biztosítására gyakran 70-80 már elköltözött család ingatlanjait kellett szétosztani.
l947 júniusában tovább folytatódott a csere. A csehszlovák kormány újabb l0 ezer család kölcsönös átköltöztetését terjesztette elő. Még aratás előtt befejeződött a Mezőberényiek és a Medgyesegyháziak kitelepülése. A békéscsabai földműves lakosság egy része is éppen a legnagyobb nyári munkák előtti napokban változtatott lakóhelyet. A csere átmeneti szüneteltetését (az említett időszak alatt) magyar és szlovák oldalról egyaránt szorgalmazták.
Augusztustól újból a Tótkomlósi körzet homogén szlovák lakosságú falvai kerültek sorra (Nagybánhegyes, Csanádalberti, Ambrózfalva). A Szarvasi körzetből Csabacsűdről és Szarvasról távoztak legtöbben az év második felében. Július elején nagyobb lélekszámú komáromi telepest helyeztek el Békéscsabán. A Vágsellyei körzethez tartozó Negyed és Vágfarkasd lakói közül is sokan találtak új otthonra térségünkben 1947 őszén. De a Lévai körzet községeiből is többeket ideirányították. Sőt a tótkomlósi kitelepülők "ikerpárjai" közül is néhány család Békés és Csanád megyében kapott csereingatlant. 1947-ben a ténylegesen kitelepülő békés-csanádi szlovákoknak 4/5-e távozott az országból, és ezen időszak alatt mintegy 6 ezer felvidéki magyar letelepítése is megtörtént.A népesebb szlováklakta helységek közül már csak Szarvason és Békéscsabán maradt vissza nagyobb számú leendő csehszlovák állampolgár.
1948 tavaszán a hazai szlovákok már egyre kisebb érdeklődést mutattak az átköltözés iránt. Gyakran előfordult, hogy a kitelepülésre jelentkezett családoknak még a fele, harmada sem élt az egyezmény nyújtotta lehetőséggel.A szlovák fél viszont az ikresítési ívek alapján egyre-másra indította útnak a magyar családokat. A paritás elve így teljesen felborult. A magyar áttelepítési kormánybiztos a külügyminiszterrel egyetértésben 1948. június 12-én felfüggesztette a lakosságcserét. A nyár folyamán azonban újból tárgyaló asztalhoz ültek az érdekeltek. A csehszlovák fél természetesen az összes, még Magyarország területén tartózkodó, áttelepülésre jelentkezett és e szándéka mellett kitartó szlovák átköltöztetését szorgalmazta. Magyarország pedig l0 ezer további V. cikkely szerinti és családtagokkal együtt kb. 5 ezer VlII. cikkely szerinti felvidéki magyar befogadását vállalta l948 december végéig.
1948 őszén (térségünkből) elsősorban Békéscsabáról és környékéről távozott nagyobb számú kitelepülő.A másik két délkelet-alföldi körzetben ekkorra már inkább csak azok maradtak, akiknek átköltöztetését korábban valamilyen családi vagy szervezési ok, esetleg betegség akadályozta. Békés és Csanád megye a népcsere utolsó szakaszában viszonylag kevés családnak tudott otthonteremtési lehetőséget kínálni. A komáromi (V. cikkely szerinti ) áttelepülőket elsősorban Békéscsabán, a Szlovákia különböző részeiből érkező VIII. cikkely szerintieket pedig a még üres telephelyekkel rendelkező 8 községben (városban) helyezték el).
Az első néhány száz család áttelepítése után többé-kevésbé kialakult, gördülékennyé vált az átköltöztetések menete. l947 áprilisától l948 júniusáig a ki- és betelepítések alapját a már ismertetett ikresítési - (ingatlancsere) névjegyzékek jelentették. Április elején egy időben értesítették a 3 ezer kijelölt magyar és szlovák családot, hogy áttelepülésük a közeljövőben megtörténik. Egyúttal felhívták az érintettek figyelmét a hivatalos ingatlan-nyilvántartási iratok beszerzésére, továbbá mellékelték még a 26. véghatározatot is.
Az ingóságok csomagolása előtt még az ún. "összeíró bizottság" kereste fel az áttelepülő családokat. A csehszlovák jegyzőkönyv-vezető, a megbízott magyar hivatalnok, két összeírási bizalmi és a vagyonátvevő tisztviselő jelenlétében a tulajdonos(ok) meghallgatásával és a hivatalos okmányok (telekkönyvi kivonatok) segítségével vette számba az ingatlanokat. A kétnyelvű (magyar és szlovák) nyomtatványok útmutatásai gyakorlatilag a teljes hátramaradó ingatlanvagyon felvételére törekedtek. Nemcsak a házak, istállók, ólak pajták építési éve, az építkezés során felhasznált anyaga után érdeklődtek, hanem a porták kerítése vagy a kertek, gyümölcsfa-állománya felől is. De kiterjedt az összeírók figyelme az áttelepülő családtagok által birtokolt minden földdarabra, (szántóra, legelőrészre, kertre, erdőre stb.). Külön ívek foglalkoztak az visszamaradó műhelyekkel, gyárépületekkel. Sőt még az elvégzett mezei munkákról (szántás, vetés, trágyázás) sem felejtkeztek el. Egy-egy család ingatlanjait gyakran 25-30 oldalas vagyonleltár rögzítette.
Az összeírást követően (2-3 nappal) kezdődhetett meg a költözködés. Az előkészített üres szerelvényeket az ún. berakóállomásra (Érsekújvár, Galánta, Vágsellye, illetve Békéscsaba, Tótkomlós, Mezőberény stb.) irányították. Egy-egy szerelvénnyel általában 20-30 családot (80-120 személyt) szállították ingóságaikkal együtt egyik országból a másikba. a szerelvények többsége egy személy, 50-70 fedett és 5-10 nyitott vasúti kocsiból állt, amelyekhez alkalmanként még egy-két sertésszállító vagont is hozzákapcsoltak. A háztól (tanyától) a berakóállomásig Szlovákiában a magyar állam által bérelt (fizetett) teherautók szállították a családok értékeit, míg a hazánkat elhagyó szlovákok ingóságait csehszlovák gépjárművek fuvarozták az említett távon. Az átköltözés (300-500 km-es út) 2-3 napig tartott, ezért a szerelvényeket úgy szállították össze, hogy minden családnak legyen legalább egy saját vagonja, ahol életszükségleteiket (alvás, főzés) végezhettek. Ezen kívül még további külön vagonokat is (családonként ez akár 5 vagy 6 is lehetett) igénybe vehettek az átköltözők ingóságaik (mezőgazdasági gépek, ipari berendezések stb.) tárolására. Az állatokat (ló, szarvasmarha) közös, e célra kialakított vasúti kocsikban szállították. A Felvidékről induló szerelvények nem ritkán 20-30 db lovat, 30- 50 db szarvasmarhát, 60-70 db sertést, l500-2000 db baromfit hoztak át Magyarországra. A hazai szlovákokat szállító vonatok általában kevesebb vasúti kocsival közlekedtek. Gyakran előfordult, hogy a Szlovákiából induló szerelvényeket a forgalomszervezőknek két vagy három részre kellett bontani, mivel 20-25 magyar család mozdítható értekeinek elszállítása nem egy esetben 90-100 vagy még ennél több vagont igényelt. A kitelepülők állatállománya is szerényebb volt. Kevesebb lovat (2-15 db) és szarvasmarhát (5-l5 db), de általában több sertést (80-l00 db) és baromfit (2000-2500 db) vittek ki, mint amennyit a felvidékiek egy-egy szerelvényen magukkal hoztak.
Mielőtt (akár Magyarországon, akár Szlovákiában) végelegesen elhagyták volna szülőföldjüket az áttelepülők elbúcsúztak közeli távoli ismerőseiktől, temetőben nyugvó halottaiktól, és istentisztelet (mise) keretében elköszöntek az egyházközösségtől, ill. a lelkésztől is. Már közvetlenül a vonat indulása előtt történt meg a kitelepülő személyek létszámellenőrzése. A MÁK és a CSÁB hivatalnokai mellett, a helyi közigazgatás képviselői is részt vettek e munkában. A Viharsarok tudósítója a békéscsabai pályaudvaron örökített meg az első kitelepülőket szállító szerelvény utolsó perceit. "A felvirágzott vagonok előtt érdeklődő gyermekek, asszonyok és férfiak sokasága áll. Legtöbbjük hozzátartozó, aki a következő csoportokkal indul útnak, de vannak olyanok is, akik csak búcsúzkodni jöttek. A vasúti híd is tele van emberekkel. Bánatosan integetnek barátaik, volt munkatársaik felé. ...A gazdasági felszerelések a szerelvény utolsó három vagonjában vannak elhelyezve. Tizennégy szarvasmarha, négy ló, 15l vegyes jószág, juh, sertés és kecske hangzavara szüremlik át a vagonok rácsos ablakain. ...Befejeződik az ellenőrzés és a várakozók százas csoportja elözönli a vagonokat. Hosszas ölelkezések, sírások után megmozdul a hosszú szerelvény."
Az áttelepülőket szállító vonatokon ún. kísérők (2-4 személy) is utaztak. Feladatuk az adminisztrátori teendőkön túl, a ki- és berakodás irányítása, a balesetvédelem és az úton adódó kisebb nagyobb problémák megoldása volt. A kísérők kapcsolatot tartottak az egyes állomásokkal, és ők jelölték ki az ún. pihenési időszakot is, amikor egy-két órára valamelyik mellékvágányra beállt a szerelvény. A gazdák pedig ez idő alatt ellátták (etették, itatták, megfejték) állataikat. A betegeket és a könnyebb sérülteket (ha voltak ilyenek) a vonaton tartózkodó vöröskeresztes nővér(ek) részesítették szakszerű gondozásban.A határ átlépésekor (Szob vagy Somoskőújfalu) újból számba vették a betelepülő családokat és részükre ún. személyi lapot állítottak ki.
Az egy-egy szerelvénnyel érkezők vagyoni helyzetéről és foglalkozási összetételéről a vonatot kísérő tisztviselők már közvetlenül a határátlépés után jelentést készítettek, amelyet telefonon vagy táviratilag a MÁK Telepítési Osztályára továbbítottak. A könnyebb és gyorsabb tájékozódás érdekében a hátrahagyott ingatlanok nagysága és a foglalkozásuk alapján osztályozták az áttelepülő családokat (gazdasági egységeket). Hasonló szempontok alapján készítettek felmérést a MÁK, majd pedig később a Földhivatal szakemberei az elhagyott szlovák javakról (elsősorban is) a lakóházakról (18. táblázat). A ki és betelepülők vagyoni adatainak birtokában azután Kormánybiztosság Központjának Telepítési Osztálya jelölte ki a telephelyeket (települést) a szerelvényen utazó magyar családok számára. A németek által visszahagyott vagy a németektől elkobzott ingatlanok ilyen típusú osztályozásáról nincsenek egyértelmű forrásaink. A zavartalan telepítési munka érdekében azonban szükség volt az említett javak valamilyen típusú rendszerezésére is. A felvidékiek általában a határállomáson vagy csak a fővárosban értesültek arról, hogy melyik községbe (városba) viszik őket, miután a telepítés 1947. május végétől párhuzamosan folyt a volt szlovák és a volt német javakba.(A hazánkból elköltöző szlovákok azonban pontosan tudták, hogy melyik szlovákiai település lesz új lakóhelyük. Esetünkben ugyanis (a már ismert okok miatt) jól működtek az ikresítési névjegyzékek.)
Az új otthon megismerésének izgalmát így foglalta össze egy Gútáról Mezőberénybe telepített parasztasszony, aki 1947-ben 38 éves volt. "Már tán Szolnokot is elhagytuk, amikor megtudtuk, Mezőberénybe visznek bennünket. Még a hírét sem hallottuk ennek a falunak vagy városnak. Közben a vonat Mezőtúr és Gyoma között több órát vesztegelt. Nagyon megijedtünk, hogy ilyen vizenyős helyen raknak ki minket...A vasúti töltés két oldalán rizstelep volt, mi meg ilyet még soha sem láttunk, azt hittük valami mocsaras-lápos vidék ez.... Mikor megérkeztünk Berénybe, a miénk volt az első betelepülő csoport (június 13-án vagy 14-én történt). Utánunk azután egy hétig szinte naponta jött vonat Gútáról. Sokan voltak kinnt az állomáson, magyar zászló lengett a vasút épületén. A Himnuszt énekelték először a fogadásunkra érkezett gyerekek. Egy berényi tanító köszöntött bennünket. Nem beszélt hosszan, olyasmit mondott, hogy otthonról haza jöttetek felvidéki magyar testvéreink. A gyerekek meg azt énekelték "itt élned és meghalnod kell". Mindenki zokogott a betelepültek közül. A berényiek (asszonyok, emberek) borral, kaláccsal, süteménnyel kínáltak bennünket." A magyar családok ünnepélyes fogadásáról beszámolt a korabeli sajtó is. "A csehszlovákiai betelepülők első csoportja ma a déli órákban érkezik meg a csabai pályaudvarra. A város és a politikai pártok köszöntik a betelepülőket. Zászlódísszel, virágcsokorral, forró szeretettel, ölelésre tárt karokkal várja Békéscsaba a magyarokat."
Az első nagyobb lélekszámú felvidéki magyar telepes május végén érkezett Békés megyébe (Tótkomlósra), majd néhány nappal később a Csanád megyei Pitvarosra. A Kormánybiztosság már idejekorán megkezdte a telepítési előkészületeket. Március végén (újabb) körlevélben fordultak az érintett községekhez (városokhoz), melyben az átmeneti szállások kialakításának fontosságára hívták fel az előljáróságok figyelmét. Várható volt ugyanis (az ingatlancsere-névjegyzékek alapján), hogy a betelepülők megfelelő ingatlanokhoz juttatása csak nagyobb számú szlovák család elköltözése után biztosítható, s így néhány napig vagy hétig a felvidéki magyarokat átmeneti szálláson kell elhelyezni. Miután a betelepítések 1947 áprilisában szinte kizárólag csak német lakta falvakba történtek, a szlovákok által visszahagyott javakat pedig csak akkor vették igénybe, amikor már ott megfelelő telephely állt rendelkezésre, a tömegszállások igénybevételére így térségünkben alig került sor. Jobbára csak a békéscsabai Andrássy úti laktanyában éltek hosszabb-rövidebb ideig felvidékiek megfelelő elhelyezésre várva.
A községi (városi) előljáróságokat a kormánybiztosság illetékes kirendeltsége értesítette a várható ki- és betelepülés időpontjáról és a hozzákapcsolódó tennivalókról. Az érintett településeken a pártok, a tömegszervezetek, az egyházak és a közigazgatásban dolgozók képviselőiből ún. fogadó bizottság alakult. A megérkezéskor rövid ünnepség keretében már a vasútállomáson üdvözölték (fogadták) a község új polgárait. A betelepülőket szállító szerelvényekről igen rövid idő (fél- egy nap) alatt kellett kirakodni. De még így is előfordult, hogy az egymás után érkező vonatok egy-két napig valamelyik szomszédos vasútállomáson várakoztak. (A Pitvarosra tartó szerelvények Mezőhegyesen, a Mezőberénybe irányítottak pedig Békésen (Muronyban) vesztegeltek, amíg a célállomáson hely akadt számukra. A kirakodást meggyorsította, hogy a helyi közigazgatási szakemberek a földhivatal és a kormánybiztosság munkatársainak bevonásával ideiglenes juttatási tervezetet készítettek.Elsősorban a lakóházakat, tanyákat osztották el a felvidéki családok között. A vagonokból lovas kocsikkal és teherautókkal fuvarozták az ingóságokat a gazdák és a MÁK alkalmazottai a családok számára kijelölt házakba, lakásokba. Az ideiglenes juttatások felülvizsgálata, a földek, műhelyek (ideiglenes) birtokbaadása már az ún. telepítési bizottságra hárult.
A felvidéki magyarok letelepítését az 5.300/l947 M.E. számú rendelet szabályozta részletesen. Az új állampolgárok megélhetését két forrásból próbálták meg előteremteni a rendelet alkotói. Egyrészt a hazánkat önkéntesen elhagyó szlovákok ingatlanjait, másrészt pedig a magyarországi németek elkobzott javait használták fel e célra. Térségünkben (a nemzetiségi összetételből adódóan) elsősorban a visszamaradó szlovák vagyonok elosztásából kellett biztosítani a felvidéki családok letelepítését. Eleken és kisebb mértékben Mezőberényben a korábbi német vagyonokból is juttattak az áttelepült magyaroknak.
Az említett (5.3000/1947 M.E. sz.) rendelet egyebek mellett az ún. telepítési bizottság létrehozását írta elő. ..."l0 § (1) Az áttelepülők megérkeztével egyidejűleg minden érdekelt községben telepítési bizottságot kell alakítani. A telepítési bizottság elnöke a kormánybiztos kiküldöttje, tagjai: a járási főjegyző (polgármester) által előzetesen kijelölt egy, valamint a letelepítendők által megbízott öt személy, a járási szociális titkár, továbbá a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, az Újbirtokosok és Földhozjuttatottak Országos Szövetsége, a Magyar Parasztszövetség és a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége helyi szervezetének egy-egy kiküldöttje. (2) A betelepítéssel érintett községekben a járási főjegyző (polgármester) köteles községenként egy-egy kellő helyi és szakismerettel rendelkező személyt a telepítési bizottságba a jelen rendelet hatálybalépése után kellő időben kijelölni s ennek nevét, foglalkozását és pontos lakcímét a kormánybiztossal közölni. ll. § (l) A telepítési bizottság feladata a telepítés helyére érkezett áttelepítettek gondozásbavétele és elhelyezése. A telepítési bizottság a leltározó bizottságtól átvett leltár alapján a rendelkezésre álló lakóházakat, valamint ezekkel együtt a gazdálkodás továbbviteléhez szükséges élő és holt gazdasági felszerelést, terménykészletet, továbbá a háztartási, felszerelési és egyéb vagyontárgyakat az áttelepítettenek - részletesen elkészített terv alapján a rendelkezésre álló mezőgazdasági ingatlanokat a jelen rendelet 12. §-ában foglaltak szerint a letelepítettek birtokába adja. A letelepített, a neki használatra átadott vagyontárgyakat a jó gazda gondosságával tartozik kezelni és megőrizni."
A továbbiakban a rendelet jelzi, hogy az ingatlan és egyéb vagyontárgyak használatbaadását ideiglenes jellegűnek tekinti, de a véglegesítés során az "ideiglenes állapotot" nagy mértékben figyelembe veszi(k). A mezőgazdasági ingatlan juttatásának maximumát 15 kat. holdban jelölték meg. Ekkora területet azonban csak azok kaphattak, akik már korábban (a Felvidéken) is birtokoltak ilyen nagyságút. A földnélküli vagy kevés földdel rendelkező mezőgazdasággal foglalkozó áttelepültekre a földreform végrehajtása során (az adott településen) érvényes juttatás mértékét alkalmazták. (Ez 4-6 kat. hold alap- és családtagonként 1 kat. hold kiegészítő juttatást jelentett.) Az iparosok, kereskedők, értelmiségiek letelepítését alig érintette a rendelet. E társadalmi csoportok elhelyezésének kérdését egyéb rendeletek és vegyesbizottsági véghatározatok szabályozták.
Térségünkben április végén foglalkoztak először közös értekezleten a kormánybiztosság és a földhivatal munkatársai a felvidéki magyarok letelepítésének lehetőségével. A Gyulára összehívott értekezlet jegyzőkönyvének állásfoglalása szerint. "Kétségtelen, hogy Békés megyében a földreform végrehajtása során számos községben nagyszámú ki nem elégített földigénylő maradt és a szociális feszültség ezekben a községekben igen nagy, mégis a fentiek szerint felszabaduló ingatlanoknak a megyén belül való ún. belső telepítésre való felhasználása az eddig szerzett tapasztalatok szerint nagyfokú belső ellenállásba ütközne, viszont ugyanezen területeknek a szlovákiai magyarság részére való felhasználását inkább keresztülvihetőnek tartja. A csehszlovákiai áttelepüléssel érintett Békéscsaba, Kondoros, Csorvás, Szarvas, Mezőberény, Csabacsűd és Tótkomlós községekben az egy Tótkomlóst kivéve a földreform során történt juttatásban részesültek. Tehát ezen községekben nem indokolt, hogy a kitelepülő szlovákok után felszabaduló földeket a helyi igénylők kapják meg." Szóba került még a tanácskozáson a kormánybiztosság és a földhivatal hatáskörének pontosabb körülírása is, és határozat született arról, hogy a létrehozandó telepítési bizottságokban a földhivatal egy-egy taggal képviselteti magát. Végül hangsúlyozta a jegyzőkönyv, hogy a telepítések során a törvényesség betartásával a helyi sajátosságokat legnagyobb mértékben figyelembe kell venni.
A ki- és betelepítések időszakában nem kis gondot okozott az érintett községi (városi) előljáróságoknak, hogy a település határának folyamatos művelését (műveltetését) és a talaj termőképességének fenntartását biztosítani tudják. Békés és Csanád megyében két év alatt kb. 20 ezer kat holdnyi ingatlan cserélt gazdát, illetve állt átmenetileg (néhány hétre vagy hónapra) gazdátlanul. Jóllehet ez a két megye szántóterületének alig 3 %-a. De ha figyelembe vesszük, hogy az említett szántók döntő többsége a Békés-csanádi löszháthoz kapcsolódó igen jó (l8-25 ak/kh) adottságú termőföld. Továbbá a hazai gabona és sertéshús-termelésben (előállításban), az ország lakosságának ellátásában a DélkeletAlföldnek kiemelkedő jelentősége volt (van), akkor arányainál jóval nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk a mezőgazdasági termelés folyamatosságának és a művelés hiányából adódó terméskiesésnek.
Már l946 nyarától egyre többször kifogásolták a békéscsabai gazdák, hogy áttelepülésre jelentkezett (szlovák) bérlőik, harmadosaik nem teljesítik a szerződésben vállalat kötelezettségeiket. "Napirend előtt Maczák Mihály bizottsági tag a Független Kisgazdapártban felvett panaszjegyzőkönyv alapján nyújt ismertetést V. Mihály békéscsabai gazdálkodóval kapcsolatban. Jegyzőkönyv alapján V. Mihály előadja, hogy B. András és F. János együtt voltak harmadosok, kik 36 kishold földjét művelték. Mindketten jelentkeztek Szlovákiába való kitelepülésre, a földet egyáltalán nem művelik, azonban az eddig is elvégzett csekély munkálatokért l3 mázsa búzát kérnek. B. András a tanyából sem akar kimenni a helyet nem akarja átadni az új harmadosnak, habár V. Mihály lakást is ajánlott fel részére, sőt a tanyának egy részét is áttengedné lakásnak. Nevezett (V.) gyenge, beteges ember, aki dolgozni nem bír. Ezért volt kénytelen földjét harmadában kiadni... A N.B. felhívja a termelési bizottságot, hogy ebben az ügyben sürgősen járjon el, s ha kell rendőrségi karhatalom lgénybevételével mozdítsa ki nevezetteket."A békéscsabai Nemzeti Bizottság hétről-hétre kénytelen volt ehhez hasonló esetekkel foglalkozni.
Az áttelepülni szándékozó gazdák (Békés és Csanád megyében) kb. 13 ezer kat. hold saját és 10 ezer kat. hold juttatott földet birtokoltak. Néhány szlováklakta településen (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós) a földreform során kiosztott ingatlanok 40-60 %-át azok a földművesek kapták, akik később önkéntes csehszlovákiai átköltözésre vállalkoztak. A Szlovákiába vágyó újgazdák egy része és a földnélküliek napról-napra türelmetlenebbül várták a kitelepülést, ezért nem is igyekeztek huzamosabb ideig tartó munkalehetőség után nézni vagy a juttatott földet óriási erőfeszítések árán művelni. Békéscsabán több újgazda mondott le (juttatott) földjéről annak reményében, hogy "vagyontalanként" már 1946 őszén Szlovákiába távozhat.
A föld megművelésének hiányosságaira l946 decemberében a Békés vármegye Hivatalos Lapja is felhívta a figyelmet. "A vármegye előírt l94.000 kat. hold bevetendő területtel szemben bevetettek 195.000 kat. holdat. Felszántottak összesen 250.000 kat. holdat. Miután az őszi vetésterületben már lényeges változás nem lesz, így a tavasziak alá való őszi szántás kiterjedése 85.000 kat. hold, mely terület - kedvező időjárás esetén - még növekedni fog. ... Sajnálatos körülmény, hogy az ország területén az őszi szántási és vetési munkák terén Békés vármegye nagyon elmaradt." A jelentés az elmaradás egyik okaként a szlovák kitelepítést jelölte meg. "A kitelepülésre váró szlovákok nem művelték meg földjeiket."
l947. június 20-ára, az első betelepülő csoportok (mintegy 450 család l800-2000 személy) megérkezése után a Békés és Csanád megyei földhivatali szakembereket Békéscsabára hívták össze. A telepítési felügyelők nem kevesebbről döntöttek (figyelembe véve néhány központi irányelvet) mint arról, hogy a szlovákok által visszahagyott, aratásra váró gabonatáblák termése kit illessen. Ki végezze el a munkálatokat és milyen díjazásban részesüljön. A végleges határozat meghozatala előtt azonban több körülményt kellett mérlegelniük az értekezlet résztvevőinek. A felvidéki családok ugyanis éppen az aratás előtti hetekben lépték át a határt. Előző évi gabonatermésüket azonban még "otthon" igénybe vette a csehszlovák közellátás. (Noha a fejadag és a vetőmag kölcsönös áthozataláról közös megegyezés született, de ennek gyakorlati megvalósítása az említett ok miatt sokszor nem sikerülhetett.) 1946 őszétől a kitelepülni szándékozók számos feles vagy harmados szerződést kötöttek itthon maradó ismerőseikkel, rokonaikkal, s így a bérlők joggal tarthattak igényt az őket megillető részesedésre. Továbbá a nehéz szociális körülmények között élő földnélküli vagy kevés földdel rendelkező őslakosság is szerette volna biztosítani a legnagyobb nyári munkák idején jövő évi kenyerét.
Még az értekezletet megelőzően Tótkomlóson és Pitvaroson, valamint Mezőhegyesen a telepítési felügyelők a telepítési bizottságok döntéseivel egyetértve (a 5300 M.E. sz. rendelet alapján) kiosztották a gazdáknak ideiglenes juttatásként a rendelkezésre álló földterületeket. Egy-egy földműves család 7-l5 kat. hold ingatlanhoz jutott, melyből általában 3-6 holdnyi volt az aratásra váró gabona. Tótkomlóson l035 kat. holdat, Pitvaroson 1300 kat. holdat, míg Mezőhegyesen 927 kh-at adtak át. A kondorosi kitelepülők 770 kat. hold szántót hagytak vissza hasonló nagyságút mint a június közepéig elköltöző Mezőberényiek. A visszahagyott szántók 30-40 %-a kalászosokkal volt bevetve, míg a műveletlen terület elérte a 20-25 %-ot.
Az értekezleten végül a következő döntés született. "A felvidékiek részére juttatáson felüli haszonbér címén átadott kalászosakért ami földalap, nem kapunk haszonbért, hanem mezei leltáron elszámolás tárgyát képezi. A helyi feszültség levezetése végett, valamint, hogy mégis nekünk legyen tartalékolva gabona a később beérkező felvidékiek részére, ezeknek a haszonbérbeadó területeknek bizonyos százalékát a helybeliek részére szándékozik juttatni, illetőleg haszonbérbe adni, vagyis a helyi feszültség levezetése végett másodsorban, hogy mégis legyen gabonánk, amivel rendelkezünk és amiből a felvidékiek részére tudunk juttatni."
Gyakorlatilag sikerült olyan döntést hozniuk a földhivatal szakembereinek, amit többé-kevésbé megértéssel fogadtak az érintettek. Az aratásban résztvevő felvidéki földművesek 10-15 mázsa gabonához jutottak, s így legalább a jövő évi fejadag és vetőmag szükségletüket sikerült előteremteniük. Az aratás után érkezők családok ellátása azonban alkalmanként igen nehézkes volt.
l947 nyarától a békéscsabai elöljáróság 3l körzetre osztotta fel a város több mint 50 ezer kat holdnyi határát (tanyavilágát). A kinevezett körzetvezetők egyik feladataként a "gazdátlan" földek számbavételét jelölték meg. A termelési bizottság összesítette az adatokat, majd átadta a földhivatalnak, ahol vállalkozó szellemű helyi lakosokkal (általában egy gazdasági évre) felesbérleti szerződést kötöttek. A bérlők által beszolgáltatott terményből látta el (fejadaggal és vetőmaggal) a telepítési bizottság az aratás után érkező betelepülőket.
A Békés megyei községekben (városokban) tevékenykedő telepítési bizottságok jegyzőkönyvei csak töredékesen maradtak fenn, míg a Csanád megyeiek teljesen hiányoznak. A felvidéki családok megérkezését követően általában egy-két héten belül megalakultak vagy kiegészültek az említett bizottságok. Legtöbb érintett községben ugyanis már a letelepítés megkezdése előtt az elöljáróságok összeállítottak egy fogadó, vagy "hiányos" telepítési bizottságot, amelyik az előzetes juttatási tervet is elkészítette. Később hozzájuk csatlakoztak az áttelepítettek képviselői (általában 5 személy), és így a bizottság összetétele már megfelelt a rendeletben foglaltaknak. A felvidéki családok többségéből ugyan általános elkeseredést és befeléfordulást váltott ki a kényszerű átköltözés, akadtak azonban köztük olyanok is, akik maguk és sorstársaik érdekének érvényesítése érdekében vállalták a közszereplést. A Tótkomlósra irányított érsekújváriak levélben keresték meg a MÁK 4. sz. kirendeltséget. "Ezzel a közreműködésünkkel egyrészt segítségére leszünk a helyi hatóságoknak és az áttelepítés nehéz munkáját végző szerveknek, másrészt önmagunkkal és nemzetünkkel szembeni parancsoló szükségességnek tartjuk jogos érdekeink minden vonalon való megvédését. Azt akarjuk, hogy a sorsunkról nélkülünk vagy éppen ellenünk a kijelölt új hazában ne történhessék semmi, s bizton reméljük, hogy eme jogos törekvéseinket a helyi demokratikus érzelmű és gondolkodású polgártársaink is magukévá teszik annál is inkább, mert az 5300/1947. M.E. sz. rendelettel életre hívott ún. telepítési bizottságot egymagában ezeknek a feladatoknak megoldására nem tartjuk alkalmasnak és elegendőnek."
A telepítési bizottság Tótkomlóson l947. június l0-én, Kondoroson június 23-án, Mezőberényben június 25-én, Békéscsabán július végén, Csabacsűdön december ll-én, Szarvason pedig december 14-én kezdte meg tevékenységét.
A jegyzőkönyvek is egyértelműen igazolják, hogy a földműves családok általában elégedettek voltak a nekik juttatott termőföld minőségével, határbeli elhelyezkedését, a parcellák elaprózottságát azonban alkalmanként kifogásolták. A legnagyobb gondot a megfelelő lakóház és gazdasági épületek (istállók, magtárak) megtalálása jelentette.Legtöbb felvidéki család korábban önálló (saját) házban lakott, míg a kitelepülő szlovákok inkább csak házrészeket hagytak vissza. Az üresen maradó házak jelentős része (gyakran harmada) azonban lakhatatlan volt. Pl. Kondoroson 1947 nyarán még 25-30 betelepülő parasztcsalád számára tudtak volna szántóföldet kimérni, de elfogadható lakóház és gazdasági épület már egy sem á
A telepítési bizottságok az elintézendő ügyek számának megfelelően általában hetenként-kéthetenként tartották üléseiket. A nagyobb lélekszámú felvidéki telepest befogadó Békéscsabán, Tótkomlóson vagy Mezőberényben egy-másfél éven keresztül gyakorlatilag folyamatos volt a bizottság munkája, míg más településeken (elintézendő ügyek hiányában) hetekig-hónapokig szüneteltette tevékenységét. Egy-egy ülésen 8-10, de gyakran 25-30 kérelmet, javaslatot is el kellett bírálniuk a bizottsági tagoknak. Előfordult, hogy a panaszok valódiságáról helyszíni szemnnén győződtek meg. A bizottságokban (az ismert jegyzőkönyvek alapján) politikai csatározásoknak alig találjuk nyomát. A máskor hangoskodó pártok, politikai érdekcsoportok (NPP, MKP, UFOSZ) megbízottai ezúttal elfogadták az ülésen hozott döntéseket, és túlzott aktivitásukkal sem zavarták az elhelyezési munkát. Nem ismerjük ugyanakkor az eleki betelepítéssel kapcsolatos feljegyzéseket, vitákat. Feltehető, hogy a korábbi német ingatlanok elosztása miatt élesebb vita alakulhatott ki a honi és a felvidéki telepesek képviselői között. A dunántúli német falvakban az Új Otthon közlése szerint nemcsak az őslakos németek, hanem a hazai telepesek is rossz szemmel nézték a felvidékiek megérkezését.
A nagyhatárú mezővárosokban és községekben (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós, Kondoros) a betelepülő földműveseknek gyakran juttattak tanyákat is, mivel kevés volt a rendelkezésre álló megfelelő belterületi lakóház. Továbbá e településeken a gazdasági épületek jelentős részét is a tanyák mellett emelték. A módosabb paraszti családok (bár közöttük kevés kitelepülő akadt) általában házzal és tanyával is rendelkeztek. A városban alig vagy egyáltalán nem tartottak jószágot, míg a tanyasi istállókban 6-8 vagy még ennél is több számosállatot helyeztek el. Legtöbb (e városokból) Szlovákiába költöző földműves család azonban vagy csak tanya vagy csak ház(rész) tulajdonos volt. A kisparaszti tanyákhoz, amely a tulajdonos állandó lakóhelyéül szolgált, leginkább 5-10 kat. hold szántó járult. A gazdasághoz tartozó földek egy része azonban a külterületi "háztól" gyakran 5-l0 km-re, fél-egy holdas parcellákban voltak. A döntő többségében hármas elosztású (szoba, konyha, kamra) lakóépülethez egy 2-4 számosállat befogadására alkalmas istálló és néhány ól csatlakozott. Telepítési célokra ezekből a kisebb tanyákból szabadult fel a legtöbb. Ha a felvidéki család jó állagú (első vagy másod osztályú) tanyát kapott, akkor ehhez rendszerint csak harmad-negyed osztályú ház társult. "Ma 346/II. K. Miklós elhelyezésével kapcsolatosan a telepítési bizottság tudomásul veszi, hogy Kerek l757 sz. tanyáján a gazdasági épületek kifogástalanok, a lakóházak gyengék. Szükség esetén kilátásba helyezi a t.b., hogy a város területén l szoba, konyhás lakást bocsát rendelkezésére." Jó állagú belterületi ingatlanhoz legfeljebb csak nyári szállásra alkalmas tanyát utalt ki a bizottság.
A legtöbb gondot kétségtelenül az iparosok, kereskedők és értelmiségiek elhelyezése, pontosabban életfeltételeinek biztosítása jelentette. Már az előzetes csehszlovák telepítési tervek alapján is nyilvánvaló volt, hogy a felvidéki magyar (magyar többségű) városokból (Pozsony, Érsekújvár, Komárom, Léva, Kassa és kisebb arányban Rozsnyó, Ipolyság, Rimaszombat, Losonc) jelentősebb számú, nem mezőgazdasági foglalkozású személy átköltözése várható. Nem ismeretes, hogy a kormánybiztosság részéről készült-e átfogó tervezet e nagyrészt városi léthez kötődő polgári réteg elhelyezésére. Azt sem tudjuk, hogy MÁK Telepítési Osztálya l947 márciusában milyen indítékok alapján irányította Érsekújvár jómódú polgári rétegét épgen Tótkomlósra, egy kifejezetten agrár jellegű településre. Amíg az újvári gazdák elégedetten szemlélték a zsírosföldű komlósi határt és panaszuk legfeljebb csak a nekik juttatott házakra, gazdasági épületekre volt, addig az iparos és kereskedőtársaik mintegy (40 család) életkezdésére alig volt remény. 12 család meg sem érkezett kijelölt tótkomlósi telephelyére, hanem "útközben" a trianoni országterület másrészén próbált szerencsét vagy néhány hetes komlósi tartózkodás után költözött tovább. Jelentősebb számú iparos-kereskedő elhelyezésére inkább csak a korábban németek lakta Budapest környéki községekben és Sopronban nyílott lehetőség. Bár a fővárosból, Miskolcról és Békéscsabáról is szép számmal jelentkeztek áttelepülésre nem mezőgazdasági foglalkozásúak, önálló műhellyel, üzlettel azonban csak nagyon kevesen rendelkeztek.
Tótkomlóson egyébként is 1947 nyarán-őszén feszült hangulat alakult ki. A helyi szegényebb sorsú lakosok közül ugyanis többen igényelni szerettek volna a kitelepülők által visszahagyott házakból. A községben ugyanis rendkívül súlyos volt a lakáshiány. Igen sok őslakos család ötöd-hatod magával egy-egy szobában húzta meg magát vagy alig fűthető melléképületekben nyomorgott. "Nemrégiben 200 főnyi tömeg vonult az Áttelepítési Kormánybiztosság mozgókirendeltsége elé" - adta hírül az Új Otthon l947 októberében.
"Voltak a tömegben minden párt hívei. Azt követelték, hogy a megmaradt lakásokat osszák szét a község hajléktalanjai között. A kirendeltségen vezetője felolvasta a rendeletet, amely kimondja, hogy a tartalékolt ingatlanokat csak a letelepítendő magyarok között lehet szétosztani. A tömeg szétoszlott, két nap múlva azonban a hajléktalanok újabb küldöttsége ment a hivatalba. Követelték a tartalékolt házak kulcsainak azonnali kiadását, valamint annak a tíz reakciós tisztviselőnek azonnali elbocsájtását, akik a kirendeltsége dolgoznak. A községházán nagy tömeg várt válaszra. Ha nem viszik a kulcsokat a küldöttség nem vállalhat többé felelősséget a történtekért - mondották. A küldöttség tagjai erre benyomultak az egyik hivatali helyiségbe, magukhoz vettek 158 darab kulcsot és eltávoztak."Végül sikerült a kormánybiztosságnak és a helyi elégedetlenkedőknek megegyeznie. A kulcsok visszakerültek a MÁK kirendeltségéhez, és 65 más adatok szerint 100 telepítésre nem alkalmas házat osztottak ki átmeneti bérleményként a komlósi hajléktalanok között. Mind az elégedetlenség szításához, mind pedig annak lecsillapításához nagymértékben hozzájárult az MKP tótkomlósi szervezete is. Korábban a CSÁB propagandahadjárata idején éppen a kommunisták igyekeztek lebeszélni a komlósi (és más településeken élő) szegényebb sorsú néprétegeket a kitelepülésről. A spontánnak induló elégedetlenségi mozgalomba való beavatkozás egyrészt a helyi társadalom szegényeit arról kívánta meggyőzni, hogy csak az MKP törődik hétköznapi gondjaikkal, másrészt pedig a kommunisták meg akarták mutatni más pártoknak, szervezeteknek, hogy csak ők képesek kézben tartani a társadalomban felhalmozódó indulatokat.
l947 őszén újabb családokat telepítettek le Tótkomlóson, így az elhelyezési nehézségek tovább súlyosbodtak. 1948 január végén a községben már 64 betelepült családfő megélhetését nem tudták biztosítani, akik közül 30 volt iparos vagy értelmiségi, 34 pedig földműves. Különösen kilátástalan helyzetbe kerültek az 1947 utolsó hónapjaiban érkező pozsonyvezekényi családok, számukra már föld sem jutott. A telepítési bizottság részint telephelycserékkel, részint pedig az 1948 tavaszától (a kitelepüléssel) felszabaduló ingatlanok juttatásával kívánta az átmeneti nehézségeket megoldani.
Nem volt gondoktól mentes az 1947 júliusában Békéscsabára érkező több mint l00 komáromi (iparos, kerekedő, hivatalnok) család megfelelő elhelyezése sem. Sikerült ugyan a legtöbb érintett számára többé-kevésbé elfogadható megoldást találni. De l0 család néhány napos (hetes) csabai tartózkodás után a jobb elhelyezés reményében a Dunántúlra költözött.A volt komáromi iparosok, kereskedők augusztustól-szeptembertől kezdve sorra jelentkeztek a MÁK kirendeltségénél és a városházán is, hogy korábbi tevékenységük folytatására engedélyt kérjenek. l947. augusztus elején még mindig l7 (nem mezőgazdasági foglalkozású) felvidéki családfő várt hozzátartozóival együtt arra az Andrássy úti laktanyában, hogy a további kitelepülésekkel számukra is kielégítő telephely szabaduljon fel.A lakáshiány Békéscsabán is kisebb feszültséget okozott az őslakosság és betelepülők között. A tótkomlósihoz hasonló megmozdulásra azonban nem került sor. A csabaiak inkább csak azt szerették volna elérni, "hogy a rokonaik által kivitt házrészbe ne telepítsenek felvidéki magyart."Kérésük általában meghallgatásra talált a kormánybiztosságnál. Az elhelyezési nehézségek arra ösztönözték a MÁK békéscsabai kirendeltségét, hogy újabb telephelyek után nézzen. l947 júliusában négy, korábban mezőberényi németek tulajdonát képező ingatlan igénybevételét kérte a csabai kirendeltség a megyei földhivataltól.Az eleki német javakat csak l947 november végétől használták fel (de akkor is korlátozott számban), felvidékiek telepítésére.
A nem földműves foglalkozású felvidéki családok megfelelő elhelyezése országosan is sok gondot okozott. Még lakást úgy ahogy tudtak biztosítani a honi telepítési szervek az iparosoknak, kereskedőknek és értelmiségieknek, alkalmanként üzletet, műhelyt is találtak számukra. De a termelés (vállalkozás) beindításához szükséges tőkét már nem sikerült előteremteni. A kormánybiztosság által nyújtott néhány száz forintos hitel vagy kölcsön csak a legritkább esetben volt elég e korábban már nagyrészt kifosztott réteg gazdasági tevékenységének újrakezdéséhez. Számos, egykor igen jómódú, nagy múltú iparos vagy kereskedő família kilátástalanul és elkeseredetten sodródott a trianoni országterületen Békéscsabától Szombathelyig vagy Nyíregyházától Pécsig a megélhetés reményében.Avar László kormánybiztos már 1947 nyarán körlevélben kérte a kirendeltségeket. "Mind gyakrabban érkezik hozzám az a panasz, hogy a Felvidékről áttelepült iparosok telephelyükön iparjukból nem tudnak megélni és kérik, hogy őket mint földmíveseket részesítsem földjuttatásban. Tekintettel arra, hogy ezek az áttelepült iparosok régi lakóhelyükön többé-kevésbé földműveléssel is foglalkoztak - vagy saját vagy bérelt földjük volt - nem zárkózom el az elől sem, hogy ezen iparosok akiknek megélhetésük nincs biztosítva, földmívesek földjuttatásában részesüljenek, amennyiben a földmívesek kielégítése után még földterület rendelkezésre áll."1947 őszén l8 Tótkomlósra telepített iparos és más foglalkozású személy élt a kormánybiztos által nyújtott lehetőséggel. Volt köztük cipész, géplakatos, kereskedő sőt még vasutas is. Míg más érintettek határozottabb, az iparokat, kereskedőket segítő intézkedéseket követeltek. " A legtöbb áttelepített iparos tele munkakedvvel jött új otthonába. A kormánybiztosságon is megvan a jóakarat. Hol van hát a hiba/ Ott, hogy az itteni kormánybiztosságon is azt mondják, mondjon le az iparról az iparos ember, s akkor földművesnek nyilvánítják és kap földet. Hát ez nem is jó tanács és nem is megoldás ! " - írta levelében Strahl Béla mezőmegyeri (volt nagymegyeri ) bádogosmester. A levélíró a továbbiakban az ipar meghagyása mellett átmeneti időszakra kért iparos társai nevében is néhány kh földet.
Nem sokkal az első felvidéki telepesek megérkezése után l947. május elején Budapesten megalakult az Otthon szövetkezet, amely "a Szlovákiából idekerült magyarok anyagi és szellemi erejét hivatott egyesíteni és hasznosítani. A szövetkezet május l4-től megjelenő hetilapja az Új Otthon hetek alatt az áttelepült magyarok legismertebb újságjává vált. Nemcsak a lakosságcserével kapcsolatos rendeletekről olvashattak benne az érdeklődők, hanem az aktuális magyarországi politikai, gazdasági kérdésekről is. De nem hiányoztak a hetilapból a hirdetések és alkalmanként a legújabban áttelepült családok névsorai sem. A szövetkezet gyakorlati tevékenységéről kevesebb információval rendelkezünk. 1947. augusztus elején a szövetkezet vezetősége levélben fordult Hajdú kormánybiztoshoz, hogy a Baranyába és Tolnába telepítettek mindennapi nehézségeit legalább részben orvosolja. A gondok (lakás és gazdasági épületek hiánya, rokonok széttelepítése stb.) e megyében is hasonlók voltak mint térségünkben. De nem kis gondot jelentett a felvidékiek számára az otthonitól eltérő földrajzi környezet (hegy- és dombvidék) és nem utolsósorban a németek összeköltöztetéséből eredő emberi konfliktusok.
l947 őszétől szinte mindegyik településen vagy térségben, ahol jelentősebb számú felvidéki magyar élt, megrendezték az áttelepítettek napját. A szervezők általában azok közül a betelepült gazdák közül kerültek ki, akik igyekeztek egykettőre túltenni magukat az elszenvedett sérelmeken és sorstársaik tekintetét is a jövő felé irányították. Kezdeményezésüket támogatták a községi (városi) elöljáróságok, a politikai pártok is. De bekapcsolódtak a programok szervezésébe és lebonyolításába a kormánybiztosság és az Otthon szövetkezet munkatársai is. A rendszerint vasárnapi ünnepség lovas bandériumok felvonulásával kezdődött, majd a szónoklatok következtek. A MÁK, az Otthon szövetkezet, az elöljáróság és a helyi egyházak lelkészei köszöntötték a megjelenteket. A közös ünnepi ebéd után egy rövid zenés műsorral mutatkoztak be a felvidékiek. Este pedig táncmulatság zárta a rendezvényt. Az első nagyobb ünnepséget térségünkben l947 október végén a Csanád megyei Nagybánhegyesen tartották mintegy 600 felvidéki magyar és több száz hely- és környékbeli szlovák és magyar őslakos részvételével. A bánhegyesi összejövetel célját az Új Otthon többek között így fogalmazta meg. "Az áttelepült magyarok lelki és gazdasági beolvasztása az egységes magyar demokratikus életbe. Ennek azonban vannak bizonyos magától értetődő lélektani és gazdasági előfeltételei. Ezeket teremtették meg, vagy legalább is kezdték megteremteni Nagybánhegyesen, s ezzel tömegformáló példát adtak az áttelepülő magyarok tízezreinek." 1948 augusztusában pedig Békéscsabára hívták hasonló összejövetelre a szervezők a környék betelepüljeit és a város lakosságát. Az elhelyezési nehézségek, az új életkezdés gondjai arra sarkallták a felvidéki magyarokat, hogy érdekeik védelmére összefogjanak és szövetségbe tömörüljenek. A Békés megyében élők képviselői l947 decemberében Békéscsabán tették közzé nyilatkozatukat.
"Mi Csehszlovákiából áttelepített és menekült Békéscsabán és környékén lehelyezett magyarok, elszakítva ősi otthonunktól, gyökértelenül állunk új környezetünkben. Hogy a lehető legkisebb zökkenő nélkül illeszkedjünk be a magyar demokráciába, erőnk egyesítése végett Békéscsabán értekezletet tartottunk és elhatároztuk, hogy megalakítjuk a Csehszlovákiából áttelepítettek érdekvédelmi szövetségét, míg gazdasági érdekeinket az Otthon szövetkezeten keresztül akarjuk biztosítani. Célunk a sorsunkat intéző hatóságoknak segítségére lenni, helyzetünkről őket tájékoztatni, hogy érdekünkben minél hathatósabb munkát fejthessenek ki...
A földmívesek sok helyütt olyan házakba kerültek, ahová bútoraikat se tudták berakni, állataik az udvaron vannak. Ezért a legmesszebbmenő adókedvezményeket kérjük, otthagyott vagyonaink terhére építési és forgótőke célját szolgáló előlegek folyósítását, hogy házat, istállót, ólat építhessünk.
Kérjük a fölös földingatlanoknak l5 hold maximumon felüli juttatását, ha körülményeink, elsősorban a sok gyerek és volt ingatlanaik nagysága ezt az igényt jogosulttá teszik.
Kicsiny, Isten háta mögötti falvakba telepített ipari üzemeket, nagymúltú üzlettulajdonosokat, akik gépeikkel, áruikkal nem kaptak megfelelő életlehetőséget. Üzlet és üzemhelységhez sokan nem tudnak jutni, mert a kitelepült szlovákok ilyet nem hagytak hátra, pénzük pedig nincs, hogy bérletként az óriási burkolt lelépési díjakat megfizethessék.
Ezért követeljük, hogy a lakáshivatalok a megürülő vagy nem használt üzem- és üzlethelységeket elsősorban az áttelepítettek részére utalják ki. Ha nincs helybeli kitelepített igénylő, akkor a kormánybiztosságon és az Új Otthon szerkesztőségén keresztül értesítsék a más vidékén levő áttelepülteket...
A Csehszlovákiában hagyott vagyonok elszámolását egyéni és állami érdekből egyaránt sürgősnek tartjuk...
Követeljük az áttelepített szakmunkásoknak és értelmiségieknek elhelyezését. Kérjük, hogy ügyeink intézésénél a pártpolitikát teljesen kapcsoljuk ki."
Toma Ádám a MÁK Békéscsabai kirendeltségének vezetője ígéretet tett a sajtóban, hogy a kormánybiztosság, a földhivatal, a közigazgatás sőt még a minisztertanács is megvizsgálja a Békés megyeiek követeléseit, és lehetőség szerint orvosolni fogják az áttelepítettek legégetőbb gondjait.Nincsenek megbízható forrásaink arról, hogy hány Békés és Csanád megyei településen szervezték meg az Áttelepített Magyarok Érdekvédelmi Szövetségének helyi csoportjait. A szarvasi alakuló gyűlésen, amelyet szintén l947 végén tartottak l31 családfő vett részt. Ügyvezetó titkárrá Bátori Emil tanítót választották, és döntöttek a megjelentek egy 15 tagú választmány felállításáról is.
1948-ban azonban már a belpolitikai események sem kedveztek az ilyen jellegű spontán mozgolódásoknak. Hajdú kormánybiztos is elég felemás módon értékelte a felvidékiek önszerveződését. "Elvileg és általában véve nem tarthatnók kívánatosnak, ha valamilyen szeparatista törekvést tükrözne vagy jelentene. A felvidékiek külön életet nem élhetnek. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartanák meg életszokásaikat, viszont mint egyéneknek osztozniuk kell a magyarság jó és rossz sorsában és be kell illeszkedniük annak a közösségnek életébe, ahova sorsuk helyezte őket. Az anyagi vonatkozású érdekközösség azonban fennáll és csak helyeselni lehet, ha e kérdések megoldására az áttelepült magyarok szövetkezetbe, vagy más szervezetbe tömörülnek."
1949-től pedig a trianoni országterület őslakos módosabb iparosait, kereskedőit, földművesit is elérte a politika forgószele. AZ egyre-másra kibocsátott államosítási törvények, rendeletek, kulákperek jelzeték a társadalom mozgásirányát.
A Békés és Csanád megyébe telepített felvidéki magyarok családok többsége rövid aléltság után már a megérkezést követő hónapokban igyekezett alkalmazkodni új környezetéhez, míg mások (főleg az idősebbek) évekig ki sem csomagolták ingóságaikat ládáikból, várták mikor térhetnek "haza". Beilleszkedésük a "kényszerből vállalt" új közösség életébe településenként, sőt családonként más és más volt, ennek a folyamatnak felkutatása az elkövetkezendő évek történészeinek, szociológusainak feladata, jóllehet az utóbbi másfél évtizedben már számos visszaemlékezést ismerhetett a közvélemény. A Magyarországra, s így a Békés és Csanád megyébe érkező betelepülő családokat az őslakosság többsége szeretettel, együttérzéssel fogadta. A kormánybiztosság, főleg a községi és városi előljáróságok ugyanis már előre igyekeztek felkészíteni a lakosságot a felvidékiek fogadására. A fogadó településeken élők így tudták, hogy a új polgárok, leendő szomszédaik nem önszántukból jönnek, s ezért is kell őket megkülönböztetett figyelemmel segíteni a beilleszkedésben. Különösen a tanyán élők voltak egymásra utalva. Mezőberényben a június közepén-végén érkező gútai családok közül akadtak olyanok is, akik a megérkezésüket követő hetekben már együtt arattak tót (szlovák) vagy német tanyasi szomszédaikkal. Ugyanakkor településtől függetlenül nem kevesen (a felvidékiek közül) nehezebben eresztettek gyökeret, idegenül éreztek magukat a községben (városban), szlovák vagy magyar őslakos szomszédaikkal évekig alig voltak képesek áthidalni a közöttük levő szakadékot. Pitvaroson, Csanádalbertin, Nagybánhegyesen erős felviéki közösségek jöttek létre, míg másutt Szarvason vagy Békéscsabán gyakran egymástól elszigetelve éltek.
1949-től pedig a trianoni országterület őslakos módosabb iparosait, kereskedőit, földműveseit is elérte a végzet. Az egyremásra kibocsátott államosítási törvények, rendeletek, kulákperek jelezték a társadalom mozgásirányát.
A Magyarországot (Délkelet-Alföldet) önként elhagyó szlovákok élete sem úgy alakult, mint ahogyan azt remélték, jóllehet a korábbinál sokkal kedvezőbb gazdasági körülmények közé kerültek, mégis idegennek érezték magukat új környezetükben, ahol kisebbséget alkottak. Minden bizonnyal egy részük igyekezett alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez, és lehetőség szerint közeledni, jó viszonyt kialakítani a többséget kitevő magyar őslakossággal, akik évekig (évtizedekig) nem tudtak napirendre térni hozzátartozóik kényszer-kitelepítése miatt. A "repatriánsok" másik része azonban úgy érezte, hogy a magyar környezet szinte létében fenyegeti. Az egyik feltehetően Tótkomlósról származó "antifasiszta", Ondrej Beno, aki kitelepülése után a Szlovák Nemzeti Tanács (országgyűlés) tagja lett a Pozsonyban megjelenő Nás Naród c. heti lapban egy újságírói kérdésre válaszolva éles kirohanást intézett a lakosságcsere után is szülőföldjén maradó magyarok ellen. "A magyar elem nyomása az anyanyelv és a mindennapi élet szempontjából még mindig súlyos teherpróbára teszi az áttelepített szlovákok érzelmeit. Áttelepülésünk előtt ugyanis egységben éltek (Tótkomlóson, Szarvason stb.), és mindennapi életükben nem érintkeztek magyarokkal. S most? Kis csoportokra vannak szétszakítva, és naponta kénytelenek elviselni a rosszakaratú környezet nyomását. Az áttelepítettek igenis joggal várják az összes tényezőktől, hogy okos intézkedésekkel segítsenek áldatlan helyzetükön. Igen, az áttelepültek azt várják, hogy a kormánytényezők megértik annak szükségességét, hogy a fojtogató bűzt meg kell szüntetni, mert ha terjedni hagyjuk, a szlovák közösség megsemmisítését vonhatja maga után." Beno magyarellenes indulatait Szalatnai Rezső sem hagyta szó nélkül: "..Még senki magyar nem mondta Békéscsabán vagy Pitvaroson, Tótkomlóson vagy Sóskúton, hogy "fojtogató bűzben él", s nem hívta fel az illetékes magyar tényezőket "okos intézkedésekre". Holott ezekben az alföldi nagyközségekben olyan szlovákiai magyarok kaptak szegényes földet és vedlett fedelet, akik szülőföldjén Ondrej Benónak hagyták dús földjeiket, ápolt kertjeiket és remek házaikat. Nem, mi itt és testvéreink a Dunától északra nagyon jól tudjuk, hogy a tartós békét és népi demokráciát nem gyűlölettel, hanem munkával, nem izgatással, hanem igyekvéssel lehet és szabad csupán szolgálni."
Az új életkörülmények elviseléséhez, a szétszakított családok megnyugvásához nem kis mértékben járultak hozzá az egyházak, ill. a lelkészek. Az áttelepítettek lelkigondozásának megszervezését az érintett egyházak (római katolikus és református) kezdettől fogva szívükön viselték. A Magyarországra települők vallási megoszlását az Actio Chatolica is igyekezett figyelemmel kísérni. A szervezet fővárosi központja levélben kereste meg adatszolgáltatás végett a lakosságcsere által érintett hazai községek (városok) plébánosait, akik a MÁK illetékes kirendeltségének tájékoztatása és saját tapasztalataik alapján készítették el jelentésüket.
"Sokat hallottam a községben arról - írta az Új Otthon tudósítója l948 elején Pitvarosról - hogy az áttelepített magyaroknak, akik a honvágy miatt napokon át letargiában éltek, először egy fiatal pap csalt mosolyt az arcokra. Ez a lelkes pap a 8 kilométernyire fekvő Csanádpalotáról csaknem naponta biciklivel járt be Pitvarosra, hogy az új környezetbe került, szülőföldjüktől elszakadt gazdacsaládok csüggedését, szomorúságát elűzze."A korábbi nagyobb részt homogén evangélikus szlovák falvakban (Pitvaros, Csanádalberti, Ambrózfalva, Nagybánhegyes) új (katolikus vagy református) egyházközösséget kellett szervezni. A földhivatal a kormánybiztosság javaslatára épületet, telket és a gyülekezet (egyházközösségek) fenntartására 20-30 kat. hold mezőgazdasági ingatlant biztosított. Új templom építésére azonban a gyorsan változó politikai viszonyok miatt csak Pitvaroson került sor, míg más településeken inkább már a meglévő épületeket alakították át egyházi célokra. (Nehéz is lett volna 60-80 családnak az adott körülmények között, jelentősebb támogatás nélkül templomot emelni.) A pitvarosi templomot l950 augusztusában, a gútai templom védőszentjének (Nagyboldogasszony) ünnepén szentelte fel a csanádi püspök.
A honi telepítési szervek már néhány héttel a lakosságcsere megindulása után sem tudták maradéktalanul megoldani a betelepülők megfelelő elhelyezését. Továbbá az érintett családokban az elesettség közepette még inkább élt a vágy, hogy Magyarországra került családtagjaik, rokonaik közelébe költöznek. A kormánybiztosság munkatársai hamar felismerték a telephelycserék szükségességét, és már l947 június elején szabályozták azt. A MÁK 25.500/1947. A.K. sz. Földhivatal engedélye alapján lehetett az új telephelyet elfoglalni. Pontosabban csak akkor költözhetett át egy felvidéki magyar család irányítási helyéről (első telepítési hely) az általa kiválasztott községbe (városba), ha az illetékes telepítési szervek igazolták, hogy az új helyen a család megélhetése és elhelyezése biztosított.Az 1948. évi szabályozás kisebb változást jelentett az előző évihez képest. "A telephelycsere elbírálásához a rendelet az áttelepülők két csoportját különbözteti meg. Az első csoportba tartoznak azok az áttelepültek, akiknek a letelepítése még egyáltalán nem történt meg, vagy letelepítésük nem tekinthető véglegesnek. Ide tartoznak azok, akik telephely hiányában nem voltak telepíthetők és ennél fogva szükségelhelyezésben részesültek (iskolák, laktanya stb.).
De nem tekinthetők véglegesen elhelyezettnek azok sem, akik ház és földjuttatásban, illetőleg vagy földjuttatásban vagy házjuttatásban nem voltak részesíthetők, továbbá azok az iparosok, kereskedők és értelmiségiek, akik üzletágukat és foglalkozásukat folytatni nem képesek és megélhetésüket biztosítani nem tudják.
A második csoportba azon áttelepültek sorolhatók, akinek a telepítése véglegesnek tekinthető, mivel a telepítési helyén a vonatkozó törvény és rendeletek szerinti ingatlanjuttatásban részesültek, illetőleg a letelepítési helyükön megélhetésüket megtalálhatják, azonban jobb juttatás, jobb megélhetés, családi kötelékek helyreállítása stb. okából kérnek telephelycserét.
Az első csoportba tartozók telephelycserét illető szállítási költségeit indokolt esetben a kormánybiztosság vállalja.
A már véglegesen letelepítettnek tekinthető (a második csoportba tartozó) családok telephelycseréjével kapcsolatosan a kormánybiztosság indokolt esetben csak a vasúti szállítási költségeket vállalja, minden egyéb költségeket az érdekelteknek kell viselniük."
A térségünkbe irányított felvidéki családok l0-12 % (200-250 család) már meg sem érkezett a kormánybiztosság által kijelölt településre vagy pedig rövid időn belül (néhány nap, hét) elköltözött (19. táblázat). Ugyanakkor a véglegesen itt maradó családoknak 4-5 %-a (80-100 család) más megyékből, más kirendeltségek területéről került önkéntes elhatározásuk alapján Békés és Csanád megyébe. "Édesapám nem akart a kitelepített svábok helyére menni és azt mondta: inkább menjünk szlovák községbe. Nagybánhegyesre irányították, de ott sokan voltak már, egy kicsi házacsaka jutott volna nekünk. Az öregem alaposan szétnézett a környéken, mi 3 napig várakoztunk Békéscsabán a vagonban, míg végre Gerendást alkalmasnak találta a letelepedésre" - emlékezett vissza 1988-ban Petes Gyula egykori mátyusföldi (alsószeli) lakos megérkezésük körülményeire.
A kölcsönös átköltöztetések közvetlen lebonyolításán túl még számos egyéb a lakosságcserével kapcsolatos feladat elintézése is a kormánybiztosságra hárult. A MÁK központja ugyanis l946 őszén megvizsgálta a magyarországi szlovákok jelentkezési lapjait ("Szlovák lap"), és a több mint 42 ezer lap felénél alaki és egyéb kifogást találtak. Hiányzott a jelentkező aláírása, gyámügyi akadályok merültek fel, érvénytelen volt a jelentkezés stb. A MÁK, ill. a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal munkatársai gyakran már szlovákiai telephelyükön keresték fel a CSÁB megbízottaival együtt az egykori magyar állampolgárokat, hogy jelentkezési lapjuk adminisztrációs hiányosságaiból eredő félreértéseket tisztázzák.
A legtöbb vitát az áttelepülő szlovákok nemzetiségének megállapítása váltotta ki. Voltak olyan "szlovák" családok, akik ugyan folyékonyan beszélték őseik nyelvét, de magukat a hatóságok előtt következetesen magyarnak vallották. Míg mások nem tudtak egy szót sem szlovákul, de azt hangoztatták, hogy ők szlovákok. (A kvóta, a Magyarországról áttelepülő szlovákok pontos lélekszámának nyomon követése fontos honi érdek volt. A szlovák fél ugyanis az egyezmény szellemének megfelelően csak annyi magyart telepíthetett át Magyarországra, mint ahány szlovák önkéntes csehszlovákiai átköltözésre jelentkezett.) A vitát a 39. véghatározat zárta le, amely szerint cseh vagy szlovák nemzetiségű az a személy, aki annak vallja magát és rendelkezik a cseh vagy a szlovák nyelv minimális ismeretével. A magyar fél által kifogásolt személyeket "ún. nyelvvizsgának" vetették alá. A magyar és a csehszlovák tisztviselő néhány perces szlovák nyelvű társalgást folytatott a beidézett személlyel. Azok a volt magyar állampolgárok, akik "megbuktak" a vizsgán, kvótán felüli áttelepülőként lettek regisztrálva.
A kormánybiztosság feladata volt még az ún. egyéni cserék törvényesítése is. Az l946. július 13-án kihirdetett l2. sz. véghatározat lehetővé tette, hogy az áttelepülésre jelentkezett szlovák és az áttelepítésre kijelölt magyar családok egymással közvetlenül is kicserélhetik ingatlanjaikat. A megkötött megállapodást (szerződést) a MÁK, ill. a CSÁB központjához kellett továbbítani, és az érintett családokat törölték az ikresítési névjegyzékből. Nem ismert, hogy milyen számban éltek az áttelepülők e lehetőséggel. A felvidéki magyarok a kétoldalú csere első heteiben nagyobb számban kívántak egyéni megállapodást kötni, és ajánlották fel ingatlanjaikat e célra (8. melléklet). A földművesek főleg Békéscsabát és környékét részesítették előnyben. A levéltári anyagban (térségünkben) mindössze egyetlen alkalommal bukkant fel egyénileg kezdeményezett ingatlancsere. Egy jómódú tótkomlósi és egy érsekújvári család állítólagos szerződése került szóba a tótkomlósi ingatlanok elosztásakor.
A kormánybiztosság számos feladata mellett igyekezett figyelemmel kísérni az áttelepültek hadifogoly-hozzátartozónak hazatérését is. A MÁK körlevélben tájékoztatta a felvidéki családokat, hogy személyi adataikkal együtt levélben jelezzék, ha van hadifogoly családtagjuk. A kormánybiztosság a Vöröskereszthez továbbította az összeállított névsort, és a hazatérőket a debreceni fogadóállomásról már a trianoni országterületen élő családjukhoz irányították. Így nem kellett hetekig a volt hadifoglyoknak szeretteik után kutatniuk. Volt nem egy olyan felvidéki, aki 1942-43-ban Gútán vagy Érsekújvárott búcsúzott el feleségétől, szüleitől és 4-5 év múlva Pitvaroson vagy Tótkomlóson látták viszont egymást. Az Új Otthon is több alkalommal közölt olyan felhívást, amelyben volt hadifoglyok Magyarországon élő hozzátartozóik lakóhelyét keresik.
A kormárnybiztosság többé-kevésbé megfelelő és alkalmanként áldozatkész munkáját azonban beárnyékolta egy szomorú tény. "Letartóztatások az Áttelepítési Kormánybiztosságon" - adta hírül a Viharsarok l947 decemberében. Cserky Gyula telepítési felügyelő, aki hat megye kiskirálya volt, Ifj. Básthy Endre békésssámsoni telepítési felügyelő, aki a földalap pénzét sikkasztotta el és Plathy Gyula miniszteri osztálytanácsos, aki Pitvaroson lisztfeketézésből szerzett százas bankókkal gyújtott cigarettára, ma már fogdában vannak. (A harsogó sajtóbeszámoló valódiságáról, a visszaélések nagyságáról azonban egyetlen egy utalást sem találunk a levéltári források között.)